„Mary Dinkle szemei pocsolyaszínűek voltak. Az anyajegye pedig kakiszínű volt. Szombat délután volt és unatkozott. Mary szerette volna, ha van egy barátja, akivel játszhat.

 Szokták mondani, hogy az ember a rokonait nem, de a barátait megválogathatja. A barátok azok, akik mellettünk vannak akkor is, amikor senki más nincs, akikkel együtt vigadunk és sírunk, ha úgy hozza az élet. Ugyanis az ember barátok nélkül megkeseredetté és magányossá válik. Történetünk is két megkeseredett emberről szól, kiknek barátsága hatalmas távlatokat szel át, s bizonyítja, az igaz barátot nem muszáj mindig látni, már a tudat is biztonságot ad, hogy ott van, s számíthatunk rá, bármily abszurd témában is kérjük ki a véleményét, segítségét. 

 Talán kissé érzelgősre sikeredett a bevezetés, de higyjétek el, nem egy mindennapi animációs filmmel van dolgunk, ugyanis ez a remek műalkotás nagyon érzékenyen, nyomasztóan, s egyaránt megindítóan mutatja be két nagyon különböző és mégis hasonló ember szoros kötelékét.

 A film rendezője és írója az ausztrál származású Adam Elliot, akinek ez az első egész estés filmje, mivel eddig animációs rövidfilmeket rendezett és készített. Nagy művészi érzékkel rendelkezik, figurái egytől egyig mind különlegesek, egyediek. A történet pedig nagyon szépen van felépítve.

 A cselekmény 1976-ban veszi fel a fonalat Ausztráliában és Amerikában. A címszereplőink pedig Mary és Max. Mary Daisy Dinkle egy nagyon fiatal, 8 éves ausztrál kislány, akinek sajnos nincsenek barátai, mindig egyedül eszi meg az ebédjét az iskolában és még ki is csúfolják a homlokán található kakiszínű anyajegye miatt. Egyedüllétét tovább fokozza, hogy édesapja inkább a döglött madarak kitömésében leli örömét, mintsem, hogy lányával foglalkozzon. Sajnos az anyja sem jobb semmivel, mivel ő az alkohol mámorában tobzódik szinte állandóan, s gyermeke nem érti, hogy ugyan miért kell az anyunak ennyi sherry-t innia, ami anyja szerint csak egy teaféle a felnőtteknek. Továbbá fennen hangoztatják, hogy Mary csak egy „baleset” következménye, ami igen fájóan érinti a csöppséget. Mivel a közelében senki sincs, akit a barátjának tekinthetne, így egy nap gondol egyet, s kiválaszt találomra egy nevet a telefonkönyvből, s választása az Amerikában, azon belül is New York-ban élő, 44 éves Max Jerry Horowitz-ra esik. Levelet ír a férfinak, akitől azt kérdezi, hogy Amerikában is a söröskorsókból másznak elő a csecsemők, ahogy azt a nemrég elhunyt nagypapája mesélte neki? Továbbá leírja, hogy miket szeret csinálni, s egy rajzot is készít magáról, melyet a levélhez csatol, s feladja ezt Max-nek. Itt kezdődik el kettőjük közös története.

 Másik főszereplőnk a magányos, mentális és szociális zavarokkal küzdő Max. Kezdetben idegenkedik a levél írójától, azonban kedves és barátságos módon válaszol neki, s kialakul köztük egy folyamatos levelezési procedúra, amely egy gyümölcsöző barátsággá fog válni, melynek jó pillanatai mellett bizony hullámvölgyei is lesznek, mivel Mary érdeklődő kérdései sok esetben frusztrációt váltanak ki Max-ből, mivel az unalmas, szürke hétköznapokhoz van hozzászokva. Max egyedüli barátai a halai, a félszemű, rossz szájszaggal küzdő macskája és az idős, rosszul látó szomszédja Ivy. De Mary-ben fogja megtalálni az igaz barátság ritka kincsét.

 A film fantasztikus képi megoldásokkal van megáldva. Melbourne jóval színesebben, élettel telibbnek van ábrázolva, mint New York sötét és szürke világa. Ez a látvány a szereplők személyiségét és szemléletmódját is tükrözik, ugyanis Mary a színesebb, érdeklődőbb, fiatalabb személyiség, míg Max az unalmas, szürke, megkeseredett, saját szűk keretei között mozgó férfi. 

 A bábok animálása és a díszletek egytől egyig dícséretet érdemelnek, nagyon stílusosra sikeredtek, ezt a mű egész vizualitására mondhatjuk. Emellett a zene is nagyon illeszkedik a filmhez, ami Dale Cornelius munkájának köszönhető. Remekül működik a fekete humor is. Egyes jeleneteknél kacaghatunk, de ugyanakkor el is szomorodhatunk. Annál is inkább, mivel az alkotás igaz történeten alapszik. 

 Erőteljes, komoly és egyben megindító műre sikeredett a Mary és Max, s bábanimációs film léte semmit nem von le az értékéből, éppen ellenkezőleg, szerintem zseniális, hogy egyszerű bábfigurákkal és díszletekkel az érzelmek mily széles skáláját tudták megszólaltatni. A karakterekbe életet lehelő színészek is remek választásnak bizonyulnak. A narrátori székben Barry Humphries foglalt helyet, akinek az orgánuma nagyon kellemes és jól illeszkedett az animációba. A fiatal Mary-nek Bethany Whitmore kölcsönözte angyali hangját, míg az idősebb Mary Toni Collette (Hatodik érzék-1999) hangján szólalt meg. Max-et pedig Philip Seymour Hoffman (Magnolia-1999, Capote-2005, Kétely-2008, Rockhajó-2009) keltette életre kiválóan.

 „Kedves Mary, mellékeltem az egész Noblet gyűjteményemet annak jeleként, hogy megbocsátottam. (...) Azért bocsátottam meg neked, mert nem vagy tökéletes. Tökéletlen vagy, akárcsak én. Minden ember tökéletlen, a házam előtt lévő ember is, aki szemetel. Amikor fiatal voltam, szívesen lettem volna valaki más. (...) Nem mi választjuk a hibáinkat. Ezek a részeink és együtt kell élnünk velük. Viszont a barátainkat megválaszthatjuk és én örülök, hogy téged választottalak. (...) Az életünk olyan, mint egy nagyon hosszú járda. Néhány jól kikövezett. Másoké, mint az enyém repedésekkel, banánhéjakkal és cigarettacsikkekkel teli. A te járdád is olyan, mint az enyém, csak valószínű nincs annyi repedés rajta. Remélhetőleg a járdáink egy nap összefutnak és megoszthatunk egymással egy sűrített tejet. Te vagy a legjobb barátom. Te vagy az egyetlen barátom. Amerikai levelezőtársad, Max Jerry Horowitz.”

8/10