Régen éreztem, tudtam, hol a helyem, hol vagyok otthon. Utóbbi időben inkább csak azt érzem, hol nincs helyem. Ez, pedig egyre több helyet foglal magában. Idegenként rovom utamat, az ismerős utcákat. Olyan utcákat, melyek emlékekkel támadnak le, melyekkel nem tudok azonosulni.
Mintha csak más által mesélt élmények lennének. Nem gyökereznek mélyen bennem, nem hatnak a lelkemig. Minden, ami valaha megtörtént velem, távol áll tőlem. Számomra azonosíthatatlan érzelmek, melyek csak a bennem lévő űrt növelik. Ugyan kérdések sokaságával bombázom magam, nemhogy választ nem, meghallgatást sem nyerek. Nem állok meg még csak annyira sem, hogy legyen időm önmagammal törődni. Nem abból fakadóan, hogy másokkal túl sokat foglalkoznék. Nem. Egész egyszerűen nincs olyan tér és idő, amelyben meg akarnék torpanni csak egy pillanatra is.
Aggodalom, bizonytalanság, félelem, rettegés.
Ezek azok, amik várnának, be- és elérnének. Örök rohanás. Olyan rohanás ez, amelynek csak vesztese lehetek. Ezzel tisztában is vagyok. A pillanatnyi kudarctól azonban jobban félek, mint a végső vereségtől. Abba ugyanis már régen beletörődtem.
A napi küzdelem értelmét veszteném el, ha önvizsgálnék. A marcangolás egyrészt mindig is jobban ment, másrészt amolyan családi hagyomány. A távolságtartás önnön valómtól oly mélyen gyökerezik bennem, hogy talán nem is tudnám máshogy elképzelni. Mondom, nem ez a jó út, egyszerűen nekem nem megy másképp. Nem tagadom, volt idő, mikor hittem, reméltem és tettem is egy működőképes, önfejlesztő személyiségért, azonban a kísérleteim sorra kudarcba fulladtak.
Ki vagyok?
Mit akarok?
Hogyan akarom?
Kérdések, melyek mások életét alakítani képesek. Nekem pusztán olyan szavak, melyek valami olyan dologra utalnak, mely számomra befogadhatatlan. Önazonosulásom nem létezik, mindig is mások hozzám való viszonyulásából építettem fel magam. Másokhoz viszont csak felszínesen tudok csak alkalmazkodni, a mélyben munkálkodik egy hang, egy tudatalatti morgás, hogy nem így kellene lennie. Lényem elzárva tartom, hogy mások ne éljék meg kudarcnak közös ideinket. Miközben ők álomba merülve szuszognak egy számukra szebbnek hitt és remélt holnap felé, én hálát adok az égnek, hogy egy újabb napot csináltam végig.
Vajon meddig tartanak ezek az újabb napok?
Vajon meddig tudom én ezeket őszintén, hálával nyugtázni?
Mikor lesz elég belőlük?
Mikor fordítok hátat a színpadnak s hagyom magukra a nézőket?
A nézőimet?
Utolsó kommentek