Az eddigi feldolgozások, legyen szó könyvről, filmről, egybehangzóan a negatív utópiák közül kerültek ki. Az emberiség egyik legősibb kérdéseinek egyikére adott válaszok sorában nem elhanyagolható a vámpírkultusz, melyben az emberek vérét szívva maradnak erejük teljében a vérszívók. Nosferatu, Vlad Tepes, Drakula, a modern értelmezéseket már meg sem említve. A másik irányvonal a Hegylakó-filmek eszmetörténete, miszerint egy rakás halhatatlan él köztünk, kik egymást ölve juthatnak el a végső célig, csak egy maradhat. Akármilyen értelmezést is veszünk alapul, a végeredmény az lesz, hogy a halhatatlan valamilyen módon a másik életére tör, annak életenergiájával táplálkozik. Itt azonban erről szó sincs.

 

Jerome Bixby, a Star Trek-sorozat egyik legkedveltebb epizódírója volt. Alkotói pályája az ötvenes évektől meredeken szárnyalt felfelé, 1950 júliusától a Planet Stories, majd ezen év telétől a Two Complete Science Adventure Novels című sorozatnak volt az egyik alkotója. A Star Trekhez az 1967-es Mirror, Mirror című epizóddal kötik a leginkább. Emellett az Alkonyzóna című sorozat egyik állandó forgatókönyvírója is volt. Munkássága alapján a nyugati science fistion-rajongók egyik legmegbecsültebb alakja. Az 1958-as It!The Terror from Beyond Space című film forgatókönyvének szerzője, ami az 1979-es Alien-mozit is ihlette. 1966-os társ-forgatókönyvírói munkálkodása a Fantastic Voyage című Isaac Asimov-novella filmfeldolgozása esetében pedig a nagy klasszikusok közé emelte.

 

A The Man from Earth kéziratán az 1960-as évektől kezdve dolgozott, de befejezni mégis csak 1998-ban, a halálos ágyán sikerült. A történet ezután újabb 8 évig a fiók rabságában hevert, mígnem Bixby fia, Emerson rá nem talált a megfelelő rendezőre Richard Schenkman személyében. A rendező eddigi munkássága a független, kis költségvetésű filmekre korlátozódott, mint például az 1998-as Október 22, valamint a 2000-es A díva karácsonyi éneke. Schenkman elképzelésében már nem szerepeltek a korábbi tervezetekben megjelenő mamutos visszatekintések, történelmi flashbackek. Egyszerű és tiszta, majdhogynem puritán feldolgozása mégis az egyik legragyogóbb sci-fi-élményt adja, amelyet csak eddig láttam. A kamara-jelleg adta feszültség bemutatása, egy szobában játszódva bontani ki 14 ezer évnyi emberi történelmet, a civilizáció hajnalának lehetséges emlékképei mind-mind remek lehetőséget adtak az ember kétségeinek ábrázolására. Ha azt vesszük alapul, ami a történet, nincs sok megfejtésre váró talány.

 

Adva van egy 35 év körüli férfi, aki 10 év után lemond az oktatói pozíciójáról az egyetemen, és egy másik egyetem tanszékvezetői posztjára készülve elköltözik. Tanártársai meglepetés-búcsúztatót tervezvén számára, beugranak hozzá, hogy méltóképpen vehessenek búcsút a barátok. Megannyi rejtett utalás, ami a kezdeteknél megjelenik, csak tovább adagolja számunkra a feszültséget. A bevallottan hamis Van Gogh-festmény, a főszereplő neve (John Oldman), a régóta nem gyártott Johnny Walker Green egy üvegje, a barátok próbálkozásai annak megfejtésére, hogy vajon miért kell most itt hagynia mindent. És ekkor megindulnak a történelmi hullámok. Egy elméleti feltevéssel felvezetve a mondandóját, megkérdezi a többieket, vajon egy ember a felső-paleolitikumból életben maradása esetén milyen lenne? Milyen életet élne? Mit tenne?

 

A történet különlegességét nem holmi hipotetikus maszlag és fejtegetés adja, hanem az, hogy a karakterek, egytől egyig, egyetemi oktatóként szakterületük kiemelkedő alakjai. Antropológus, archeológus, keresztényirodalom-tudós, biológus, pszichológus. És egyik sem tud megfelelő cáfolatot adni. A modern tudományos tudással felszerelkezve sem képes az ember megfelelő és elfogadható cáfolatot adni egy hasonló mérvű dilemmára. Minden, amit tudunk, könyvekből szereztük. Nincs olyan, hogy veleszületett tudás. Megszerezhető ismeretformáink egytől egyig valaki más tudásának a lenyomata. Mind tanultuk valahonnan. A történelmi tudásunk alapvetően kézikönyvekre alapulnak, melyek oldalak ezrein is akár, de csak valószínűsíthető információkat tartalmaznak. Amit John említ is, amíg nem olvasta a könyveket, nem tudta, hogy mit lát, mi veszi körbe. A korai ember ösztönei alapján élt, nem keresett magyarázatot az őt körülvevő világra, csak megpróbált túlélni benne.

 

Az időben előre haladva egyre érdekfeszítőbb kérdések merülnek fel. Az ismert történelmünkben vajon milyen szerepet játszhat egy ilyen szereplő?  Volt-e valamikor is meghatározó szereplő? És ezen a ponton a mind a mai napig legvitatottabb területre tévedünk. A vallás területére. Mai tudásunk alapja ebben a témában a legkevésbé kielégítő. Mit tudunk Buddháról? Mit tudunk Jézusról? Buddhát tekintve könnyebb helyzetben vagyunk. Mivel a kínai kultúra több ezeréves múltra tekint vissza, nincs adaptációs és integrálási probléma. Nem vesztek el jelentésárnyalatok, nem lettek a modern elvárásokhoz igazított pogány történetek, nem hatotta át a történetet a kialakulófélben lévő egyházi dogma elvárás-köre. Ezzel szemben Jézus korából kevés mérvadó tény maradt fent, amire a film a lehető legjobb módon reflektál. A hiányosságok kitöltése oly kézenfekvő módon történik, amit csak egy ilyen, kis költségvetésű független film engedhet meg magának. A Buddha-tanítvány utazásai során elérkezik a Közel-Keletre, ahol szembesülve a Római Birodalom gyilkoló-gépezetével, tanítani igyekszik toleranciáról, szeretetről, elfogadásról. Magyarázata szerint csak tanítani igyekezett, mégis, ami iskolapadként kezdődött, abból templom lett. Nem az ő korában, csak a kiépülni szándékozó egyház-szervezet aggatta teli a saját elképzeléseinek megfelelő díszes sallangokkal. Bár nem állítom, hogy ne lehetne elfogadni a John által felvázolt verziót, azért több mint elgondolkodtató az a tudat, hogy nincs biztos tudás, csak HIT. Elhisszük, mert el akarjuk hinni. Mert nem volt más, amiben hihettünk volna.

 

A végkifejlet elmarad, a társaság kétségbeesését csökkentendő végül bevallja, csak átverés az egész. A megannyi apró jelet összeillesztette egy egészbe, hogy eljátsszon a többiek fantáziájával. A belenyugvó barátok hazamennek, ki-ki a saját vérmérséklete szerint búcsúzva. A színvallás azonban csak ezután következik. A különböző korok különböző szójátékokat tartalmazó névváltozatai. John Paley mint John a paleolitikumból, John Thomas Partee – John T Partee a bostoni teadélután alapján. A történelem kiszámíthatatlan fordulatai okán John szembesül a ténnyel, Will Gruber, a pszichiáter a fia. A hatvanéves ember találkozása a 35 éves kinézetű apjával. Tragikus végkifejlet és az állandó menekülés. Nem önszántából vállalt, hanem szükségszerű bujkálás, állandó költözés és megannyi új élet. A könnyebb élhetőség.

 

Schenkman remek színészvezetése már-már a színpadi feldolgozások magas színvonalát idézi az emberben. A karakterek egészében véve működő egységként funkcionálnak a vásznon, egyetlen számomra kirívóan ripacs alakítása Artnak (), a piperkőc archeológusnak van. De még ő is képes integrálódni a feszült légkörhöz. Olyan amerikai tévés epizodisták jelennek meg, mint a főszereplő David Lee Smith – John Oldman (CSI Miami, CSI Las Vegas), John Billingsley – Harry (Prison Break, Grace Klinika, Star Trek Enterprise), Ellen Crawford – Edith (Vészhelyzet). Egyáltalán nem könnyű elfogadni mindazt, amit a film elmond, mégis rendkívül szuggesztív előadásmódja képes belerángatni minket is az elmefuttatásba.

 

Olyan film ez, amely időről időre elő fog kerülni a tárból, és újabb másfélórás kétségek közötti vergődést ad számunkra. Mert vergődni jó. A kételkedés pedig legemberibb tulajdonságaink közé tartozik.

9/10