Haggis neve ismerősen csenghet a filmrajongók körében, nem érdemtelenül. A mazsolázgató típus már megismerhette a nevét televíziós író és rendező korszakából, mikor kisebb-nagyobb szerepet vállalt olyan sorozatok elkészítésében, mint az itthon is bemutatott Családjogi esetek (Family Law) vagy akár az EZ Streets című bűnügyi sorozat. Világsikert mégis pályafutása 30. évében ért el, az Ütközések (Crash) című filmmel. A párhuzamos történetvezetések mesetereként számon tartott Haggis ezután még olyan nagysikerű alkotásokból vette ki a részét, mint Clint Eastwood legutóbbi filmjei, Millió dolláros bébi, Levelek Ivo Jimáról / A dicsőség zászlaja (forgatókönyvek), valamint az új Bond-széria megalapozása, a Casino Royale forgatókönyvének megírása (valamint a készülőfélben lévő új Bond-film, a Quantum of Solace szkriptje is az ő kezemunkája. Majd 3 évnyi direktori hallgatás után a The Black Donellys című sorozat 16 epizódjának dirigálása után fogott bele egy újabb saját ötlet megvalósításának, a szokásosnak nevezhető háború-ellenes kirohanások egyike vászonra álmodásának.
A művelethez keresve sem találhatott volna jobb játszótársat Roger Deakins személyében, aki egymaga uralta a 2008-as Oscar-díjátadót, ahol olyan filmek operatőri munkálataiért is felelt a vizsgálatunk tárgyán kívül, mint a Nem vénnek való vidék vagy a Jesse James meggyilkolása… című alkotások. Ha még messzebbre akarunk tekinteni Deakins pályáján, akkor említeni kötelező a Coen-fivérek filmjeihez varázsolt képi világokat, Sam Mendes 2005-ös háború-kritikáját, Bőrnyakúak címmel, valamint egyik személyes kedvencemet, az Egy csodálatos elme című életrajzi drámát.
Ha már stábozunk, ne felejtsük el a zenei világot megkomponáló Mark Isham nevét sem, akivel már az Ütközések, az EZ Streets és a Családjogi esetek stábjában is együtt dolgoztak, s aki emellett olyan neves alkotások zenei felelőse volt, mint a fentebb említett Gyávák és hősök, vagy a Brian De Palma rendezte neo-noir Fekete Dália.
Maga a film illeszkedik az idei Oscar-fősodorba, egy lassan kibontakozó, olykor sodró lendületű, de sohasem pörgő filmek közé. A Vérző olaj, Nem vénnek való vidék, Michael Clayton egytől egyig ilyen alkotások. Az Elah völgyében azonban valamennyire kilóg a sorból, az aktuál-politikai, társadalomkritikai attitűd miatt mindenképp. A valós eseményeken alapuló történetben egy leszerelt katonai nyomozó, Hank Deerfield (Tommy Lee Jones) magányos harcát követhetjük végig, hogy kiderítse, hova és milyen módon tűnt el az Irakból hazatért fia, Mike (Jonathan Tucker). Az eredetileg egyszerű kihágásnak, vagy talán inkább dezertálási kísérletnek tekintett eltűnés azonban több soron átértékeli hozzáállásunkat azon egyszerű fordulattal, hogy megtalálják Mike holttestét az út mentén, a bokrokban. Az állatias kegyetlenséggel megölt, halálra szurkált és végül feldarabolt, összeégett test látványa új alapra helyezi a film mondanivalóját. Ha eltekintünk a zsigeri Amerika-ellenességtől, ami egyébként oly divatos lett manapság, szembesülhetünk a ténnyel, a csíkos-csillagos lobogót magukon viselő és maguknak valló katonák (vagy inkább egyenruhás srácok) legalább annyira esendőek és emberiek, mint mi.
A többfrontos nyomozás során olyan tipikusan amerikai filmes jelenséggel szembesülünk, mint a szövetségi (esetünkben katonai) nyomozóhivatal felsőbbrendűsége a rendőri szervezet ellenében; a berögződések szintjéig elmélyített katonai nevelés és neveltetés; a támaszpontokon uralkodó, szinte már antiutópikus méreteket öltő társadalom-egyesítő fegyelem. Mind-mind kedvenc téma egy hasonló kaliberű filmben. A rendőrségen egyszerű kis libaként számon tartott Emily Sanders nyomozó (Charlize Theron) által megtámogatott magánnyomozás során fény derül azokra a szörnyűségekre, amiket a világ másik oldalán szolgáló, hazájukban és a világ több más pontján kegyetlen, erőszakos barbárként számon tartott katonák beilleszkedési zavarai hová képesek vezetni. Ami miatt mégis kiemelkedik a mezőnyből, az a drámai vonalvezetés, a remek színészek formálta karakterek fejlődésében lévő potenciál.
Tommy Lee Jones egy időre elveszett a karakterek közepette, a Men In Black sikere, a Veszett vad ismeretlensége, az Űrcowboyok időskori kikacsintásai már-már feledésbe merítették oly nagyszerű alakításait, mint amit a JFK – A nyitott dosszié Clay Shaw-ja, A szökevény Agent Gerardja szerepében nyújtott. Erre fel 3 év alatt visszatért, új erőre kapva robbant be a fásulni látszó öregek közé, a maga sajátos módján blazírt és enervált, csak erkölcsi meggyőződésből, személyes tartozásból vagy legrosszabb esetben szükségből cselekvő hőseivel. A sort a Melquiades Estrada három temetése nyitotta, melynek főszerepéért Cannes-ban a 2005-ös évi díjkiosztón a legjobb férfi főszereplő díjával gazdagodott. 2006-ban egy szinte csak a kritikusok és fanatikusok számára ismert filmben jutott szerephez, mely film nem volt más, mint Robert Altman utolsó rendezése Az utolsó adás címmel. A 2007-es év férfi színésze, legalábbis sikereket tekintve abszolút Mr. Jones, hiszen két ekkora horderejű filmben is maradéktalanul hibátlan alakítást nyújtani, mint Ed Tom Bell sheriff szerepe a Nem vénnek való vidékben, vagy mint Hank karaktere ebben a filmben.
A másik főszerepet egy igazi off-Hollywood szépség kapta, Charlize Theron. Azért off-Hollywood, mert még utánolvasás árán sem találtam igazán amerikás filmet a pályafutása során. Talán Az ördög ügyvédje című film az egyetlen, ahol el lehetne elgondolkodni a tézis megdöntésén. Pedig volt ő már Johnny Depp partnere a sokakat megosztó Az asztronautában, Tobey Maquire és Michael Caine oldalán brillírozott az Árvák hercegében, zseniálisan kegyetlen módon gyönyörűséges haldoklását is végig követhettük Keanu Reeves oldalán az Édes novemberben. Oscart, Golden Globe-ot is kapott A rém című film női főszerepéért (emellett a Berlini Filmfesztivál női díjazottja), melyben egy elhízott prostit alakít, akit 6 gyilkosság elkövetéséért ítélnek el, valamint jelölések egész sorát hozta a Kőkemény Minnesota című film egyedülálló anya-szerepe. Szerepe szerint a gyermekét egyedül nevelő, szakmai körökben lenézett független nő karaktere szinte már neki íródott. Oly fájdalmas és kemény pillantásait, melyek egész arzenálját láthatta már a filmjeit követő közönség, ismét a megfelelő pontokon kapjuk az arcunkba.
A kisebb szerepek egyikében, abszolút nem elhanyagolva, a fényévekkel ezelőtt komoly filmben látott Susan Sarandon (Joan Deerfield), kiről köztudott, hogy férjével, Tim Robinsszal egyetemben meggyőződéses pacifista és háború-ellenes aktivista. Egy katona-feleség szerepét eljátszani, ki két fiát is elveszti, komoly lelki tartást igényel, hogy a való élet elvhűségét levetkőzve egy hazafias asszonyt játsszon, ki saját gyermekein keresztül hozta meg az áldozatot, mit senki sem követelt tőle.
A katonai rendészet vezetőjének, Kirklander századosnak a szerepében Jason Patric látható, aki még Susan Sarandonhoz képest is jóval régebben volt látható valami számottevő filmben, az 1996-os Sleepers – Pokoli lecke egyik főszerepében volt látható, azóta viszont kisebb hullámvölgyben volt karrierje. Ezen szerepével sem fog a csúcsra jutni, de igen tisztességes helytállásnak nevezhető mindaz, amit a vásznon nyújt.
Akiről végképp nem árt szót ejteni, az a sztori szerint egyetlen percet sem játszó, csak a visszatekintésekben, emlékekben és pocsék minőségű telefonos videókban megjelenő Jonathan Tucker, aki már dolgozott együtt a stáb több tagjával. Szerepelt a haggis rendezte/írta The Black Donellys néhány részében, szerepelt a Sleepers-Pokoli lecke gyermekszínészei közt, emellett ki nem hagyható karakter a komolyabb tinédzser-vígjáték / drámák szereplőgárdájából sem, már csak az arcára/tekintetére telepedő világfájdalom miatt is. Jelen esetben egy önhibájából és mások kegyetlenségéből idejekorán elbukó katonatisztet játszik, aki nem bírta el a rá nehezedő terhet. Amint az észrevehető, Hollywood elkezdte újraértelmezni a férfias karakterek zömét. Eddig a sablon a sebezhetetlen, fájdalmat elviselő és tűzön-vízen át mentalitást ápoló férfiak voltak túlsúlyban, az utóbbi időben azonban már a western, a katonai filmek sora példálózik az emberi gyarlósággal és esendőséggel.
Az amerikai külpolitika napjainkban szembesül azzal a kiábrándító ténnyel, hogy alig több mint 60 év alatt a remélt felmentő-seregből a kiutált demokrácia-diktátorrá vált. Ami még a 2. világháború idején gazdasági csoda, katonai hozsánna volt a világ győztes felének szemében, manapság mélységes megvetést ébreszt az újhullámos békepárti részében a világnak. A jelenség már Vietnám óta jelen van (ld. Julie Taymor Across the Universe című musicalét, ha aktualitásra vágysz), a helyzet azonban a sikertelen afgán-iraki megszállás, a muzulmán térnyerés és társadalmi beágyazódás óta kifejezetten USA-gyűlöletté degradálódott. Elmaradt mellőle a társadalom-kritika, a jobbító szándék, a világ szemében egy olajhajhász, háború okozta gazdasági túlpörgetés lázában élő nemzet képével riogatják az arab világban élőket. Van benne igazság, mégsem lehetne ennyire sarkosan megjeleníteni a probléma gyökerét. Az utóbbi években elindult egyfajta szembenézés odaát is, ami inkább belpolitikai indíttatású, de a filmes megjelenítés terén már ki-kitekingetnek a világ más pontjaira is, érzékeltetve, ideje figyelembe venni a hatásgyakorló szerepében tetszelgő amerikaiaknak, mit is tesznek a világgal. Amíg napjaink globalizáció-ellenes kirohanásai rendre Amerika-ellenes jelszavak skandálásával párosul, tudjuk, érezzük, van még mivel szembesíteni a jenkiket.
Maga a film címe a legjobb kritikai utalás az amerikai hadviselésre, miszerint Dávid és Góliát Elah völgyében ütköztek meg, ahol a fegyvertelen, vézna Dávid a saját leleményességével és kődobásnyi erőfeszítéssel legyőzte a rettegett sereg hírhedt bajnokát. Mintha az utóbbi 30-40 év katonai sikertelenségének magyarázatát adná a cím.
Utolsó kommentek