Jelen korszakban az emberi faj az uralkodó. Földünk bánatára. Uralkodásunk első 6-8000 évében összhangban éltünk a minket körülvevő természettel, istenségeket látva a szélben, a napban, az esőben, a tengeráramlásban, mindenben, melyet nem saját emberi kezünkkel alkottunk. Ugyan emeltünk piramisokat, nagy falat, ókori világ csodáit és monumentális építészeti műremekeket, mégsem voltunk terhére az életünk létrejöttét és lefolyását biztosító anyatermészetnek. Alig voltunk 1-1.5 milliárdan az 1800-as évek közepén, máris egymást kezdtük irtani. Alig fél évszázad alatt a legnagyobb pusztítást vittük véghez, melyet addig emberkéz csak elkövetett. Több mint 8 millió halott, egytől egyig a modern technikai tudás táplálta hatalomvágy áldozatai. A II. világháború után már azt is elmondhattuk magunkról, hogy majdnem több ember veszett oda egy hatéves háborús ciklus alatt, mint előtte járványokban és háborúkban mindösszesen, beleértve kolera-, pestis-, spanyolnátha-járvány is. Mindezt kísérte az idegengyűlölet, mely azóta intézményesült méretekben öltött testet, mind Európában, mind szerte a világ sok országában. Emlékeztetni illene mindenkit Jézus Krisztusra, Buddhára, Gandhira, Martin Luther Kingre. Ne párhuzamot igyekezzünk vonni a fentebb említettek között, csak egy dolgot tartsunk szem előtt: mind saját életükön túlmutató egységes és élhető utat szándékoztak keresni az emberi együttélés forgatagában.
A mai fogyasztói társadalom kitermelte saját Jézusait, Kingjeit, Buddháit. A terméket és az azt birtokló tulajdonost. Elérhetővé vált minden, oly mértékben, mint még azelőtt soha. A legkisebb újítás az információ szabad áramlása. Ha belegondolunk, hogy mindennapi élelmiszereink lakhelyünktől mily messze nőttek, teremtek, készültek, aggodalomra ad okot a tömegtermelés mindent átszövő és uraló terepe. Míg a fogyasztott gyümölcseink nagy része az Európai Unió déli és nyugati szegletében, valamint Dél-Amerika esőerdeiből kimetszett mesterségesen létrehozott ültetvényeken teremnek, addig ne lepődjünk meg, hogy olcsóbb számunkra, mint a hazai, közelebbi és frissebb gyümölcs. Amit mi jókedvűen fogyasztunk banánként, az még éretlenként és zölden lett leszedve, csak hogy a távoli piacokra már mesterséges fény által és hajórakományként levegőtlen konténerekben érjen be.
Húskészítményeinket megvizsgálva már nem az a mérlegelendő, hogy milyen módon végzik a vágóhídon a szerencsétlen jószágok, nem foglalkozva a stressztől felszabaduló szabad gyökökkel, a kegyetlen haláltusát eredményező vágási módszerekkel. A legutóbbi egy-két évtized megmutatta, hogy a nagyipari állattenyésztés milyen veszélyeket rejt magára a táplálkozási lánc csúcsán lévő emberi fajra. Száj- és körömfájás sertéseknél, szivacsos agylágyulás marháknál, madárinfluenza a szárnyasoknál. És a legnagyobb, még kiküszöbölésre váró probléma az, hogy mindez az emberre is képes átterjedni, veszélyeztetve a jelen korszakban domináns szuperfaj túlélését.
Átrágva magunkat a táplálkozási visszásságokon, ideje szétnézni az ember magánéletében is. Figyelembe véve, hogy a pestis, a kolera a keresztény egyház mosakodási tilalmából vezethető le, leszögezhető, legnagyobb járványait mind önnön konokságának és dogmáinak beláthatatlan eredményei okozták. A társadalmi béklyók lazulásával viszont megjelentek a nemi betegségek különböző súlyú típusai. Ennek következtében, illetve a sorát végigkövetve eljutottunk oda, hogy szűrni kell a véradókat, oltások sorozatával vagyunk kénytelenek bombázni gyermekeinket a hepatitis ellen, mely ugyan sok más módon is terjed, mégis a legjellemzőbb ezek közül a szexuális érintkezés.
Nagyszüleink a II. világháború fájdalmait és az újjáépítés terheit nyögték, szüleink a szétrobbanni készülő világ utolsó perceiben élték virágéveiket, felszabadítva tudatukat a konvenciók terhei alól, ránk hagyva a rettegés és kockázatvállalás felelősségét. A 21. századra fordulva a legnagyobb veszélyt az ember jelenti a környezetre, a kötelességtudó és felelősségteljes viselkedést valahol a barlangból kifele jövet elvesztettük, mostanság körültekintés nélkül vagdalkozunk, Gaia legnagyobb bánatára. Ha a Földnek van lelkiismerete, ideje felébrednie.
Az ember kitombolta magát, elérte a lehetőségek határát, recessziónak kell következnie a faj történetében. Nem élhető módszer, hogy törlesztés és helyreállítás nélkül garázdálkodunk a felszínen, fittyet hányva mindarra, aminek köszönhetően eljutottunk idáig. Szép és jó, hogy lehetőséget biztosítunk a józan belátásúaknak a változtatásra, de oly elenyésző mértékben növekszik táboruk, határozottabb lépésre kell elszánni magunkat. Nem nézhetjük balga mosollyal az arcunkon, hogy a széthordott szemetünket tévéstábok marketing-és imidzs-javító műsorok keretében razziázzanak az illegális szemétlerakók körül, eltakarítva saját mocskunkat.
Ha viszont a természet öntisztulására bíznánk magunkat, nem lepődhetnénk meg azon sem, hogy egy nap a Föld nevű bolygó állatok és növények burjánzó otthona lenne, melyben az ember még csak emlékek terén sem kap szerepet. A legtökéletesebb környezetvédelem az emberi faj kiiktatása lenne, a természet minden mást le tud szabályozni.
Változás szele terjeng a levegőben. Nem a radikális környezetvédő fundamentalista mondatja ezt velünk, nézzünk csak szét a világban történő események közt. Óriási, országokon átívelő áradások, melyek a téli olvadást követve akadálytalanul zúdulnak le a tarvágáson áteső hegyoldalakon közvetlenül a kötött medrű és árterülettel nem rendelkező folyókba, melyek keresztül-kasul átszelik Európa városait. Emlékezzünk meg a mind pusztítóbb erejű tornádókról és hurrikánokról, melyek a felmelegedett óceánok felett születve mind nagyobb és kegyetlenebb pusztító erő birtokosaivá válnak. Elértük azt, hogy nem a fejünkre pottyanó üstökösöktől, aszteroidáktól vagy kisbolygóktól, sem az egymás iránt érzett gyűlölet kiváltotta gyilkos háborúktól kell félnünk. Ezek csak ideig-óráig leszabályozzák létszámunkat. Attól kell lassan félni és arról kell rémmesével ijesztgetni gyermekeinket, hogy anyu-apu meg a nagyszülők közös erővel úgy tönkretették ezt a bolygót, hogy egy előre kiszámíthatatlan globális természeti katasztrófa elsöpörhet minket a Föld felszínéről.
A szerző saját gyökereit meg nem hazudtolva egy filmes idézettel hozakodna elő: „Ideje tudatra ébredni” – Mátrix (1999); ideje észlelni, hogy az a világ, melyben életünket éljük, homlokegyenest más elveken alapul és működik, mint ahogy azt egy túlélésre berendezkedett organizmustól elvárható. Az emberi civilizáció jelen fokán a mindennapok élhetősége háttérbe szorult, radikális felülvizsgálatot kell tartani, nehogy egy nap arra ébredjünk, hogy „az utolsó kapcsolja le a villanyt” – Az ember gyermeke (2006).
Vegyük kezünkbe a sorsunk, és élhetőbb bolygót hagyjunk hátra.
Utolsó kommentek