Érdemes az előbbi összevetést megjegyezni, a két színész zsánereit tekintve lényegében soha nem léptek ki azon árnyékból, mely a sofőrlelkületű keménylegények alakítására sarkallta őket. Jelen esetben Statham úr figyelemreméltóbb és nagyobb fajsúlyú művekben szerepelhetett, mert míg a Halálos iramban Diesel főszereplésével „csak” tisztes bevételeket produkált, addig Statham figurája, A szállító című film szűkszavú, ex-kommandós sofőrje mind bevételek terén, mind szakmailag nagyobb sikernek örvendenek. Arról nem is beszélve, hogy a karaktert egyéb filmben szerephez jutva is csiszolhatta, úgymint a 2003-as év egyik nagy kedvence, Az olasz meló című filmben. Erősen kopaszodó, kigyúrt, mégis a bajt kerülni igyekvő főhős zsánert nála jobban senki sem tudja hitelesen interpretálni, már ami az utóbbi időket illeti.
A történet röviden annyi, hogy Jensen Ames (Jason Statham) acélmunkás utolsó munkanapját letudva hazamegy családjához, ahol azonban valaki rátámad az egész családra úgy beállítva az egészet, mintha maga Ames tette volna. Az ilyenkor szokásos bírósági folyamatot kellemesen átugorva, fél évvel később már a Terminal Island-i börtönszigetre szállítják, ahol a bizonyos Halálos futam szervezése zajlik. Mint kiderül, Hennessey igazgatónő (Joan Allen) épp emberszűkében van, a bajnok Frankenstein halott, a nép pedig elfordul a produkciótól. Milyen produkciótól? Egy rakás ember feltuningolt, felfegyverzett verdákban küzd a túlélésért, az újabb győzelemért, s ezáltal a szabadulásért. A történet előrehaladtával azonban Ames számára egyre világosabb, hogy nem lehetett véletlen sem az, amiért ide került, sem az, hogy pont ide és pont most került. Át kell vennie a halott bajnok helyét, hogy a nevében learatott 5. győzelemmel megszerezze szabadulási papírjait. A börtön falai között azonban nemcsak arra jön rá, ki barát és ki ellenség, de arra is lehetősége nyílik, hogy ráébredjen, nem a rabtársak azok, akiktől a leginkább kell tartania, ha már a túlélésért küzd.
A szerepválasztás cseppet sem meglepő volta mellett meg kell említeni a rendező és stábjának többsíkú összefonódását. Míg a direktori székben Paul W.S.Anderson lehetőséget kapott egy adrenalin- és benzinszagú akciómozi elkészítésére, emellett a forgatókönyv írásába besegítettek neki az eredeti, 1975-ös Death Race 2000 című film szkriptírói is, név szerint Robert Thom, Charles B. Griffith és Ib Melchior. Korábbi filmjeiben is komoly segítséget jelentő vágót, Niven Howie-t és producertársát, Jeremy Boltot is megtalálhatjuk a stáblistán. Az eredeti film nem átallott epés humorral társadalomkritikát csepegtetni a vásznon megjelenő kockák közé, mind a börtönrendszer, mind a társas kapcsolatok, sőt, egészében a ’70-es évek Amerikáját illetően. Jelen esetben, ismerve a rendező korábbi alkotásait, úgymint A kaptár 2. és 3. része, vagy az ígéretes kezdeményezésnek induló, mára azonban kiábrándítóan gyermeteg alkotássá degradálódó Alien vs Predator, előre sejthető volt, hogy az eredeti film témáját, mondanivalóját még csak meg sem fogja tudni közelíteni jelen alkotás. Anderson oly mértékben akciófüggő, nézőket székbe ragasztani szándékozó rendező, aki karakterábrázolás esetében is baltával megy a színészek eligazítására.
Nem árt azt sem figyelembe venni, mennyire hihető mértékben sikerült a mostani játék-orientált generációknak szóló filmet készíteni. A vágást, a jelenetek struktúráját, az akciójelenetek felépítettségét tekintve igen erősen köszön vissza az utóbbi évek, évtizedek autós játékainak stílusa. Elég csak megemlíteni a Carmageddon, a Need for Speed-sorozatokat, szinte mindenki tudja, miről van szó. Az igazán élvezetes részek esetében még a zenei aláfestés is aláfestő szerepet kap, nem csak a megjelenő szereplő nemének, de még bőrszínének, származásának esetében is. Ezen zseniálisnak nem nevezető, de olykor igencsak hatásvadásznak bizonyuló húzásnak köszönhetően, melyet Paul Haslinger követett el, végképp azt az érzést erősítik az emberben, egy játék lefolyásának nézőjeként ül a székben. A már a korábbi filmzenéivel is kellemes perceket szerző alkotó legújabb munkássága sem marad el a tőle megszokott színvonaltól, melyet az Underworld, a Crank – Felpörögve vagy a Golyózápor során saját magával szemben állított. A másik, igencsak fontos tényező, a látványvilág maradéktalan mivolta.
Nagyszerűen megkomponált képek egész sorát kapjuk az üldözések során, melyek sokaknak meghozhatják a kedvét a száguldáshoz. Ezen kedvfokozó faktor felelőse volt Scott Kevan, akinek munkássága igencsak homályba veszhetett a hazai nézősereg előtt, tekintve azt, hogy filmes közreműködésének eredményeinek döntő többsége csak dvd-n jött ki itthon, és azok sem a jobban sikerült fajtából. Bár, legyünk őszinték, az utóbbi 1-2 évben ezen a téren is van komoly előrelépés karrierjében, elég csak megemlíteni a Határvidék című 2007-es horrort, vagy a jövőre bemutatásra kerülő filmet, a Hell Ride munkacímen futó alkotást, melynek esetében már Quentin Tarantino munkásságának részese lehet.
Az eredeti film társadalom-kritikus hozzáállása itt lényegében csak egy-két karakter megismerése során konkretizálódik, a film során messziről kerülnek mindent, ami az e téren való összevetés lehetőségét adná. A kezdő képsorokban kapott információkkal bőségesen eleget tesznek saját szándékuk szerint annak, hogy érzékeltessenek egy olyan folyamatot, melynek eredményeként ilyen versengési formával válnának a tömegszórakoztatás elitjének tagjaivá.
A film igazán élvezetes azoknak, akik a bőgő motorok, Mad Max-szerű fegyveres üldözések és a Halálos iramban esetében megszokott női megjelenítését kedvelik, mély tartalmi mondanivaló híján azon örvendezhetünk, hogy Jason Statham egyre több olyan szerepet kap, melyben tragikus múlttal és fájdalommal teli főhőst kell alakítania. Mert az jól megy neki, bárki bármit mond.
6/10, de csak azért, mert mondanivaló nélkül egy hasonló zúzás ma már semmitmondóvá válik
Utolsó kommentek