Mindenek előtt a dán alkotásról néhány szó: A film 2004-ben került a nézők elé. A rendező-írónőnk Susanne Bier, aki a remake forgatókönyvírója is egyben, és aki megannyi elismerést kapott ezért a filmért. A díjak mellett, amiket meg is nyert, jelölve volt még az Európai Filmakadémia által legjobb rendező, női alakítás, férfialakítás, forgatókönyvíró és zeneszerző kategóriában.
Ezek az elismerések méltán tehették érdekessé a filmet Jim Sheridan számára (Apám nevében). A 2009-es remake, 2010. március 25-én került a hazai mozikba. Valószínűleg nem felelőtlen kijelentés azt állítani, hogy ez lesz az a változat, amely eljut mindenkihez, amiről mindenki beszélni fog, esetleg szeretni vagy nem szeretni.
A mozik mai palettáján jóval elenyészőbb részt foglalnak el a – mondjuk úgy – nem amerikai filmek. Valószínűleg, ha egyszerre is vetítenék ezt a két alkotást én is abba a terembe ülnék be, amelyikben Tobey Maguire-t, Jake Gyllenhaalt, vagy éppen Natalie Portmant láthatom. Nincs is ebben semmi kivetnivaló. Abban viszont lehet, hogy míg az USA megcsinálja azt, hogy lefordítja az európai filmeket saját nyelvére, és leforgatja saját színészeivel (akik majd a pénzt is hozzák), addig itthon a kevésbé nagyra tartott, mindazonáltal elismert filmek a képzeletbeli filmes katedránk alsó fokán csücsülnek és irigykedve bámulnak felfelé.
A két történet gyakorlatilag megegyezik. Adott (jelen estben) a Cahill család. Sam (Tobey Maguire) boldog és átlagos életet él gyermekeivel és feleségével, Grace-szel (Natalie Portman). Akkor toppan be az életükbe Tommy (Jake Gyllenhaal), a börtönviselt kistestvér, amikor Samnak Afganisztánba kell mennie szolgálatot teljesíteni. A dráma azzal kezdődik, hogy Sam helikopterét lelövik és fogságba esik. Amikor otthon bejelentik eltűnését, minden összezavarodik. A ’rosszfiú’ Tommy úgy érzi, neki kell betöltenie az űrt, melyet bátyja hagyott hátra. Az ellenszenves testvérből végül szerethető apapótló lesz, akit a gyerekek is megkedvelnek, az anyjukkal egyetemben. A gyászoló személyek végül új családot alkotnak, de már Tommyval az asztalfőnél.Amikor ismét rendeződni látszanak a dolgok, hazatér Sam, akinek nem éppen kellemes dolgokat kellett átélnie a fogság alatt. A két testvér most egymással néz farkasszemet nem csak a múlttal és a jelennel.
A dráma középpontjában a két fiú áll, és azok jellemeik/jellemváltozásaik. Sam, a családos ember, aki megjárja a poklot és visszatérve nem is tud már alkalmazkodni előző életéhez. Ebben viszont Tommynak is benne van a keze, aki teljesen átalakítja (felforgatja) a család addigi életét. Tommy lesz az, akire a film elején ’nem szívesen látunk itt’ szemmel néző Gracienek és családjának igazán szüksége lenne, és akivel boldogok lehetnének. A felszabadult érzelmek és a gyerekek szeretete is ezt mutatja.
Igazán jó dráma lehetne ha:
Tobey Maguire-ról nem a Pókember ugrana be még mindig és talán ő is ki tudna lépni abból a jellemből. A filmben nem igazán változik semmit. Gyakorlatilag ugyanolyan a fogság előtt, mint a fogság után. Egyedül talán a konyhai/utcai jelenet ér valamit, amit a számlájára írhatunk.
Natalie Portman-ről nem Amidala királynő ugrana be. Amilyen erőskezű, hajthatatlan, mégis szerelmes és gyengéd volt a Csillagok háborújában, olyan egyszerű itt. Ha kell sír, ha kell boldog. Semmi plusz. Az is igaz viszont, hogy igazán nem rá volt kihegyezve a sztori.
Egyedül Jake Gyllenhaal volt az, aki valamelyest átalakul, ahhoz képest honnan indul a film elején, és ahova eljut a film végére. Nem ismert előélete miatt, csak találgatni lehet, mi miatt kerülhetett börtönbe. Az éppen szabaduló Tommy képe azonban nem feltétlen pozitív hatást kelt. A film végére viszont az összes ellenszenv szeretetté alakul a családtagok körében. Egyedül a visszatérő Sam szeretete válik őrült féltékenységgé és (sajnos kevésbé) drámai ellentétté.Összegezve talán azt mondhatnám, hogy a film jó alapokon nyugszik (és egy méltó elődön) de pont azok miatt veszít értékéből, akik miatt az mozinéző erre az előadásra ül be és nem az Európaira. Ezek pedig a színészek. Sajnos, mint már oly sokszor, most sem lett pozitívabb a kép az amerikai remake-ekről.
Utolsó kommentek