Mindenek előtt fontos megemlíteni, hogy a poszt-apokaliptikus műfaj, a gazdasági világválság hatására az ezredforduló után új értelmet nyert. A pénzhajhász antagonisták (Hajsza a föld alatt – John Travolta) mellett, megjelent az elbocsátással és munkavesztéssel foglalkozó film is (Egek ura). A megoldást az önszabályozásban bemutató filmek meglátták azt a tényt, hogy az önmagát és a természetet meg nem becsülő társadalom csakis új szabályok mentén térhet vissza a régi (de most talán működő) rendszerbe.
A disztópikus filmek kritikusai azt mondják, hogy az önszabályozás, csakis egységes társadalmi rendszerbe válik sikeressé. Ennek ellenére megfigyelhetjük, hogy a Legenda vagyok Nevilleje (Will Smith), vagy Az ember gyermekének Theodore Faronja (Clive Owen) is eléri a céljait, még ha esetleges kétségek közt is hagyva minket a sikeres vagy sikertelen végkifejlettel kapcsolatban. Nem is beszélve az Éli könyvéről, amelyben a címszereplő ugyancsak eljuttatja a világon utolsó példányban levő ’rakományát’ a célhelyre.
A kollektív társadalmi összefogás természetesen nem elhanyagolható egy olyan világban, amely folyamatosan összefogásra buzdít a nehézségekből való kilábaláshoz.
A Spierig testvérek Daybreakerse ennek ellenére sem tud reményeket táplálni az összefogásban, ugyanis a megoldást a hatalommániás, vérhiánytól szenvedő vámpírok ellen mindössze néhány lázadó találja meg (akik nagy része el is veszik/átalakul), akik pontosan az önmegtartóztatás ellen épülő rendszerre bízzák a gyógyulást/emberré válást. Az új szabályok és a kollektív társdalom tehát kulcsfogalmak lettek az utóbbi év(ek) poszt-apokaliptikus filmjeiben.
„Hogy mennyiben egyeztethetők össze a túlélés szabályai a felebaráti szeretettel egy olyan világban, ahol már a puszta túlélés is önző gesztusnak számít?”[1] Erre a kérdésre keres választ Az út.
Cormac McCarthy kétségkívül az utóbbi év(tized) legnagyobb és legsikeresebb írója. A Véres délkörök, a Vad lovak, és a Nem vénnek való vidék után most Az út is megjelent magyar nyelvű fordításban. A forgatókönyv-szerű könyveket gyakran titulálták megfilmesíthetetlennek, ám a Nem vénnek való vidék sikere után Nick Wechsler producer azonnal elhappolta a többiek elől és gyorsan John Hillcoat rendező kezébe nyomta a legutóbb megfilmesített alkotás könyvét. A választás Az ajánlat (The Proposition) szívtelen és erőszakos ábrázolása mellett megférő, mély emberi érzelmeket bemutató rendező mellett kétségtelenül nem volt rossz döntés.
„Hogy meteorcsapás, vulkánkitörés, nukleáris támadás, teljesen mindegy. A lényeg az, hogy mihez kezdünk utána.”[2]A film egy idilli, színes, virágos képpel kezdődik, amely azonban néhány másodperc után azonnal el is tűnik és belecsöppenünk abba a világba, amely majd végig jellemezni fogja a képi ábrázolást. Egy világégés utáni földön vagyunk, ahol apa és fia járja az utat egy bevásárlókocsival, amelyben gyakorlatilag az összes létező holmijuk megtalálható. Az írótól megtudhatjuk, hogy nála nem maga a természeti katasztrófa volt a fontos (mint mondjuk a Holnapután vagy a 2012 esetében). Mindössze annyit hoznak tudomásunkra, hogy 1 óra 17 perckor vakító fény érte a világot, és agyrázkódások sorozata. A fő kérdés az lesz, hogy egy katasztrófa sújtotta világban, az emberiség utolsó képviselői hogyan szervezik meg életüket, milyen célok vezérlik őket és hogyan viselkednek a még életben maradt társaikkal szemben. McCarthy (és testvére) elképzelése szerint, az emberek apró csoportokba tömörülnek és az idő haladtával elkerülhetetlenné válik, hogy egymást falják fel, saját életben maradásuk érdekében.
Ennek a koncepciónak tesz eleget a film, és a kritikusok szerint maga a könyv is. Láthatóvá vált tehát, hogy a kezdetben megfilmesíthetetlennek tűnő McCarthy könyvek, néhány átalakítással és bizonyos részek kiemelésével tökéletesen működnek a filmen is. A Nem vénnek való vidéknek és Az útnak is az az erőssége, hogy nem fejteget hosszú monológokat, inkább lélektanilag próbál hatni a nézőre. Ebben viszont pont az a legnehezebb a megfilmesítés során, hogy az olvasóban addig kialakult képek, érzelmek, ne tűnjenek idegennek a vásznon sem.
Ezeknek a feladatoknak kellett megfelelnie Javier Aguirresaorbe operatőrnek, aki a szürkés (bányavidékeken történő) ábrázolással szinte Az ember gyermekének Emmanuel Lubezki által történő búskomor világát juttatja eszünkbe.
A világ tehát elpusztult. Nem maradtak állatok, emberek is csak páran, a növényvilág is mindössze néhány csupasz, düledező fára redukálódik. Ezekbe a képsorokba lép be névtelenül egy család két megmaradt tagja. A kommunikáció közöttük nem foglalkozik a múlttal (az anya egyszer merül föl), a régebbi eseményeket flashback-ekben, az apa elmondása/gondolkodása alapján ismerhetjük meg. A fentebb említett túlélés szabályai folyamatosan lesznek ismertetve (nem úgy, mint mondjuk a Zombieland első képkockái során). A megtett út során történő beszélgetések és események lesznek azok, amelyek a filmben felmerülő társadalmi rendszerben a felnőtté válás (és egyben a túlélés) szabályai/feltételei lesznek. Ezek a szabályok azonban nem egy szociális társadalomban élő ember szabályai, hanem egy olyan társadalomé, ahol az emberek embereket esznek, kannibálokká válnak.
Ezekkel az előírásokkal foglalkozik bizonyos szinten a nagy sikert arató District 9 és Avatar is, ahol az ’emberi embertelenség’ és kapzsiság, valamint hatalomvágy kerül a középpontba.
„Időnként régi történeteket mesélek a fiúnak a bátorságról és az igazságosságról. Nehéz már visszaemlékezni rájuk.”
A lecsupaszított, kiégett világ emberei próbálnak életben maradni a kannibalizmustól és erkölcstelenségtől sújtott világban. Két dolog van bennük, ami reményt adhat: az egyik az, hogy hordozzák a tüzet. Az emberiség tüzét, amely önmagukban van, és amely megkülönbözteti őket a ’rosszaktól’ (emberevőktől). A másik egy cél, ami nem más, mint dél. Délnek tartanak a jobb élet, melegebb idő, több élelem, és civilizált emberek reményében. Nem tudják, hogy mi várja őket arra, viszont a remény az, amely az irodalom során rengetegszer felmerül az emberiség kapcsán. A remény adhatja nekik azt a pluszt, amely segít majd a cél elérésében és a ’rosszaktól’ megkülönbözteti őket.
„Először megerőszakolnak engem, utána a fiadat és csak utána végeznek velünk. És megesznek minket.”Nehéz azonban megtartani a reményt abban a helyzetben, ahol már az életadó személy, az anya is feladta a harcot. Charlize Theron nem kapott sok időt a vásznon. Mindössze néhány flashback-re korlátozódik a szerepe, azonban itt olyan erővel segít rá a remény elvesztéséhez, hogy nehéz lehet vitatni ennek a megoldásnak a létjogosultságát.
A film vele kezdődik, kontrasztot mutatva a múlt és jelen között. A második flashback során megismerjük a gyerek születését. Erős ellenérzés figyelhető meg itt a szülés szükségességének kérdéséről.[3] A harmadik emlékezésnél két töltény gurul az asztalra. Ez a két töltény válik valamilyen megváltó tárggyá a kannibálokkal szemben majd az apa és a fiú számára. Az anya akarja ’használni’ ezeket, ezzel is bizonyítva, hogy feladta az életbe vetett hitét (és még a fiát is magával akarja ’vinni’).
Az életben maradással kapcsolatban ezek a képsorok is felvetnek egy kérdést: Mi is az igazi öngyilkosság? Bekapni egy pisztoly csövét, vagy éppen életben maradni?
Az utolsó előtti visszatekintésekben az anya elhagyja a családot. Meghal.
Visszatérve a jelenbe ezekkel párhuzamosan a fiúban jelenik meg az anya hiánya. Az apa válasza: ne gondolj rá. Eldobva felesége fényképét és jegygyűrűjét, teljesen elengedi azt a személyt, aki álmaiban is az élet eldobására bíztatta és már csak a fiú marad vele, aki a remény megtestesítője.[4]
Az anya halála után nem marad más mesélni való történet a múltból. Ekkor azonban az idillikusabb jelenbe vetett hit is szertefoszlik az emberi éléskamrával.
Erős ellentétezés érződik ezek után, hogy míg a ’rosszak’ éléskamrája emberekkel van tele, a ’tűz hordozóinak’ egy konzervekkel, italokkal teli éléskamara jutott. Ezzel is kicsit teret engedve a jutalomnak, amely az emberiesség megőrzésének jutalma.
„Azt gondolod, hogy egy másik világból jöttem, ugye?”
A filmbeli múlttal és a jelennel való azonosulás a film azon pontján jön el, amikor egy mai átlagos fürdés, étkezés, öltözködés, ott különleges rítussá válik. A fürdés, hajvágás, étkezés után az apa whiskey-t bont és cigire gyújt. A filmbeli világban lezajló különleges események, mai értelemben átlagosak. A társadalomkritika itt is megfogalmazódik ugyanúgy, mint ahogy az Éli könyvében is ki lett mondva: túl sok mindenünk van, amiket nem becsülünk meg, és amelyekért egy poszt-apokaliptikus korban ölnének (itt gondolhatunk Az út Cola-ivós jelentére is).
Különleges eseménynek számít a filmben az emberekkel való barátságos viselkedés is. Az utolsó szikráját ennek talán már csak a fiú viseli. Amikor találkoznak az öreggel (Robert Duvall) a kisfiú hatására hívják meg vacsorára. Ez alatt a vacsora alatt történik a film legemlékezetesebb beszélgetése is. Az apa, fiát Istennek nevezi, aki számára az utolsó reményt adja (akár manapság a keresztényeknek Isten). Mire jön a válasz az öregtől: „Az utat járni az utolsó Istennel, eléggé veszélyes. Ha létezik ott fent egy Isten, akkor már rég elfordult tőlünk. Bárki is teremtette az emberiséget, nem fogja már itt lelni…”.A katolikus neveltetésű McCarthy tehát Isten kilétét is hozzáférhetetlenebbé téve, emberi formába önti (a fiú személyében). Új fogódzót teremtve és újra visszaemelve a megváltót a földi létbe, aki a Bibliában is a társadalom nem megfelelő ’működése’ idejében jött el közénk.
Az első közvetlen találkozás (melynek során az apa megöli a gyermek életét fenyegető személyt) és a második, idillikusabb találkozás (az öreggel) után, újra elvész a hit, a barátságos emberi kapcsolatokban. Az afro-amerikai ember megbüntetését követően (amely az apa számára tanító célzattal bírna a gyermek számára, ha ő már nem lesz) a lopás után, ismét a fiú lesz az, aki még mindig próbálkozik az emberségességgel és vissza akarja adni az elvett ruhákat.
„Tégy úgy, ahogy eddig tettünk!”
A road-movie[5] befejező jelenetei a tengerpartara helyezik a hangsúlyt, amely oly gyakori befejezése a filmeknek (pl.: Francois Truffaut – Négyszáz csapás). Az életadó tenger lesz az, ahol az apa az utolsó haláltusáját vívja, remélve, hogy minden tudást átadott a fiának, amely a túléléshez szükséges.
Amikor a fiú gyakorlatilag egyedül marad és elindul, hogy folytassa az utat, akkor találkozik azzal a családdal, amely végig követte őket, és amely a ’krisztusi gyermek’ számára újra reménnyel szolgálhat abban, hogy a tüzet, amelyet apjával együtt kezdett el hordozni, eljuttassa arra a helyre, amely reményei szerint egy jobb, idillikusabb jövővel szolgálhat. Ahogy eddig…(?)
[1] SEPSI László: Átokföldjén. Filmvilág 2010/4. 18.
[2] Filmvilág, 2010/3. 64.
[3] Ez előtt a jelenet előtt ugyanis egy pajtában láthatjuk az apát és fiát, akik élelem reményében mennek oda, azonban egy felakasztott család képe fogadja őket. Ez a látvány viszont már meg sem rendíti a fiút, tekintve, hogy ebben nőtt fel.
[4] Az utolsó flashback-ben már idilli képek jelennek meg feleségével.
[5] „Kalandok és találkozások sorozata, melynek a kietlen tájban mozgó két magányos figura monoton mindennapi tevékenysége adja állandó ritmusát.” (SEPSI László: Átokföldjén. Filmvilág 2010/4. 21.)
Utolsó kommentek