A 2010-es Oscar-díjátadó Jeff Bridges nevével és a Crazy Heart dalaival volt fémjelezve. Valószínűleg nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Bridges és dalok közt van valamilyen kapcsolat, méghozzá nem is kicsi! 2000-ben jelent meg egy album Be Here Soon címmel, amely lemez Jeff Bridges által írt kilenc dalt tartalmazott. Ezután nem is adott ki több lemezt egészen az Őrült szív soundtrackjéig. A már gyerekkorában is zenészi pályát fontolgató Jeff számára egy saját kiadó is rendelkezésére áll (Ramp Records), és bár kilenc év igen hosszúnak mondható a zenei meddőséget tekintve, az idei év és ez a film behozza a lemaradást minden tekintetben.
Az idei Oscar-gála tehát Jeff Bridgesé volt. Megkapta a legjobb férfi főszereplőért járó Oscart, csakúgy mint a Golden Globeon drámai kategóriában, és csakúgy mint Ryan Bingham és T-Bone Burnett ugyancsak az említett díjátadókon a legjobb filmzenéért járó kategóriában. Az első jelölését már 22 éves korában begyűjtő (Az utolsó mozielőadás) színész olyan filmekben játszott, mint A Nagy Lebowski, Csillagember, vagy a Tron, a gépek lázadása (1982, 2010). Az első filmes Scott Coopernek így igazán nem sok dolga lehetett és tökéletesen csöppent bele Hollywood világába ezzel a filmmel, amelyet gyakorlatilag maguk a színészek is elvisznek a vállukon.
A blockbusterek mellett mindig izgalmasak az olyan filmek, amelyeket nem csak Hollywoodi szinten a semmiből készítenek el. A Crazy Heart 7 millió dolláros büdzséje így igazán felkeltette figyelmemet. Persze nem ez az első ’ilyen’ film, amely megérdemli az elismerést, de azt hogy Avatarok mellett egy Country zenész élete is békésen megfér, Jeff Bridges bizonyíthatja.
A kiöregedett countrysta Otis „Bad” Blake (Bridges) egyedül járja az utakat öreg kocsijával, és kisebb kocsmákban, bowlingpályán játszik seggrészegen, az előadás közben lerongyolva a színpadról egy udvari kukába hányni. Egész élete az alkohol mámorában telt és majdhogynem végződne is, amikor megismerkedik Jeannel (Gyllenhaal), aki az egész életét megváltoztatja.
Alkoholistákkal, lepukkant, olykor szebb napokat megélt művészekkel már találkozhattunk, ám a Crazy Heart sikere a bizonyítója annak, hogy nem lehet kimeríteni ezt a témát. Blake pontosan olyan, mint a Kaliforgia Hank Moodyja (Duchovny). A múltját, hogy milyen volt sikeresnek nem ismerjük. Abba a helyzetbe csöppentenek bele bennünket, nézőket, amikor már a teljes leépülés fázisában vagyunk. A mindenki által ismert és szeretett író/zenész tökéletesen tisztában van képességeivel, éppen csak azokat nem akarja használni a kreatív munkához.
A párhuzam nem véletlen. Az hogy egy könyv írója majdhogynem akkora tiszteletnek örvendhet, mint mondjuk egy countryzenész – és itt gondolnunk kell arra is, mit jelent amerika számára a country zene – rávilágít arra, hogy egy új korba léptünk. Új generációk cseperedtek fel és bár vannak még a régit szeretők, a régiért harcolók, elkerülhetetlen az, hogy a Hank Moodyk és a filmbeli Tommy Sweetek (Colin Farrell – Blake tanítványa) átvegyék a helyet a reflektorfényben.
Lecsúszva lenni, lecsúszva élni lehet. Ezt a tavalyi évben bemutatta Mickey Rourke A pankrátorban. A párhuzam itt csak a filmre vonatkozva, ugyanis Bridges közel sem járt be olyan utat az életben, mint anno Rourke a pankrátor előtt. És habár mindkét filmnél valamennyire a színészek saját maguk szereplői, ami a pankrátor Randy 'The Ram' Robinsonja volt az az Őrült szív countryzenészénél nem teljesen Otis „Bad” Blake.
A nézők happy enddel kecsegtetése végig működik a filmen. Blake igen hamar találkozik Jeannel, amely az első pillanatból látszik, hogy valamilyen reménysugár a gyógyulás felé. És bár Blake beteg, mert alkoholista, ne tekintsük a filmet Las Vegas végállomásnak. Tekintsük inkább egy ’utolsó utáni esély filmnek’. Mint ahogy mindenki, Blake is megkapja a lehetőséget a változásra, amelyben azonban neki is tevékenyen részt kell vennie.
Ha azt a kérdést tennék fel nekem, hogy jó volt-e a film, azt válaszolnám: ha a filmben úgy énekel Bridges, hogy ha nem ismernénk előéletét, akkor simán country zenésznek mondanám és a film magáról a country zenéről és ez előadó country zenészről szól, akkor igen. Az egész gépezet úgy működik a vásznon, hogy az alkoholizmus és önpusztítás végstádiuma felé járó Blake, folyamatosan reménnyel kecsegtet a gyógyulás felé. Blake majdnem végig részeg, viszont amikor fellép a színpadra… már azért érdemes megnézni a filmet.
Utolsó kommentek