Az utóbbi évtizedben nem volt példa nélküli a vámpírfilm a mozikban. Megismerhettük őket vérszomjas, embergyilkoló mivoltukról (Penge trilógia), láthattuk őket a legmagasabb pozíciókban, mint a Földön élő többséget képviselő fajként (Daybreakers), vagy a manapság leginkább felkapottabb formában: szerelmes tinikként (Alkonyat trilógia – eddig - ).
A 2008-as nagy sikert arató Tomas Alfredson mű azonban néhány új tulajdonság mellett, új szemszöget is állít fel az egyszeri néző elé, amelynek azonban távolról sincs köze a Hollywoodi mintákat követő vámpíros filmekhez. A svéd alkotók művészi igényességgel és képekkel teletűzdelve mutatják be Oskar és Eli történetét, miközben horror elemeket alkalmazva nem feledkeznek meg a műfajt működtető komponensekről sem.
A skandináv filmgyártás az utóbbi években igencsak meglepő alkotásokkal rukkolt elő ám mindezt pozitív értelemben. Nem csak a két évvel ezelőtti Engedj be! de a tavalyi A tetovált lány (és annak folytatásai) is méltó örökösei a korábbi rendezőzseni Ingmar Bergman munkásságának. Ők egyben élő bizonyítékai, hogy van élet a filmek terén északon is. Mindezek mellett azt sem szabad elfelednünk, hogy ezen alkotások irodalmi adaptációk.
Míg A tetovált lány Stieg Larsson (1954-2004) Millenium-trilógiájának egyik darabja (melyből világszerte több mint 7 millió példány került eladásra), addig aktuális filmünk írója John Ajvide Lindqvist (1968-) is a svéd irodalom (mostmár mindenképpen) elismert alakja.
Sajnos mint az lenni szokott, a film és könyv közti különbségben jelen esetben is sok kritika fogalmazódott meg, azonban a svéd irodalom iránt kevésbé érdeklődők számára a film is maximális élményt biztosít, persze az adott téma keretein belül.
Történetünk Oskarról, egy 12 éves kisfiúról szól, akinek szülei elváltak, anyjával él. Az iskolában folyamatosan fenyegetik osztálytársai, akiktől fél, és talán nem is akar igazán visszavágni. A szomszédba ekkor költözik be Eli és az apja. Csöndes, elsötétített lakásuk miatt a kisváros lakói nem sokat tudnak róluk. A kislány azonban a tömblakások játszóterén ül minden este, ahol Oskar is gyakran szellőzteti fejét. Kezdetben a mezítláb járó, lengén öltözött, fura szagú Eli próbál ellenállni a fiúnak. Egy Rubik kocka viszont soha nem látott szoros barátságot/szerelmet hoz a fiatalok számára.
Eli édesapja azonban különös foglalkozást űz. Esténként elhagyatott helyeken, fehér gúnyában embereket fog el. A Dexter című sorozat Jeges gyilkosához hasonlóan fejjel lefelé felkötözi őket, majd torkukat elvágva, benzineskannába folyatja vérüket. Később pedig kiderül: a vacsorát viszi lányának.
Rendezőnk, Tomas Alfredson a 2008-as Titanic filmfesztiválon járt nálunk, ahol kifejezte ellenérzését a horrorfilmekkel kapcsolatban. A sors fura fintora, hogy később mégis John Ajvide Lindqvist regényét akarta filmre vinni és a rendező rá is bólintott az ötletére.
Azt gyorsan szögezzük is le, hogy az Engedj be! semmiképpen sem mondható horrornak. Alfredson így eleget is tett saját elveinek. A film horrorelemeket tartalmazó de nem horrorként működő alkotás. Valamilyen átmentet képez a művész és műfajfilm között, olyan operatőri munkával, beállításokkal, melyek nagyon ritkán láthatók. A legerősebb jelentek úgy kerülnek bemutatásra, hogy a képek valamely kis sarkában foglalnak helyet és a tér olyan óriási lesz körülöttük, hogy a szereplők bármennyire is próbálnak elbújva, titokban cselekedni, a nézőben az az érzés támad, hogy az egész világ őket figyeli.
A vámpírlét tehát itt nem a Daybreakers-i formában van bemutatva. Nem is egy olyan titkos jelenségként, mint amit nem is ismer senki. Sem a felnőttek, sem pedig a gyerekek nem lepődnek meg azon ami a valóság. A filmbeli valóság pedig a való életbeli fikció lesz, a vámpírok, a vámpírlét. Az a vámpírlét, amely itt nem dominánsként van bemutatva. Jelen estben egy egyszerű ’vacsora’ megszerzése is komoly akadályokba ütközik. Többek között ez a helyzet teszi egyedivé ezt a svéd mozit.
A film azonban mégsem a vámpírlét gyötrelmeire épít. Valahogy sikerül neki párhuzamot vonni az emberi lét és főleg egy fiatal fiú gyötrelmeivel. Oskar anyja nem sokat van otthon, apja szemrebbenés nélkül veszi elő az alkoholt miközben fia nála van. Az iskolában folyamatosak a fenyegetések. Egyszóval teljesen magára van maradva. És ha már említettem az operatőri munkát, akkor ismét előhozakodnék vele. Hoyte Van Hoytema mindig úgy tálalja a képeket, hogy az éppen ráerősít az adott szituációkra. Amint gyakorlatilag mindent megtudunk a fiú életéről, kihelyezi őt az emeletes házak tömbjeinek lábához. Azzal viszont, hogy ezt mindig este, hóesésben teszi, teljesen magára hagyatottá válik a kisfiú. A drámai helyzet megoldására pedig Alfredson (a rendező) Elit küldi. A kislány arra bíztatja a fiút, hogy ne hagyja magát az osztálytársakkal szemben. Szerető és megértő társsá válik és ez a másik esetben is igaz. A kislány nem foglalkozik a fiú esetlenségével, míg a fiú elnézi a kislány kilétét. Mi más lenne a szerelem?
Egyedivé azonban mégiscsak az teszi a filmet, hogy a dolgok a lehető legnaturalisztikusabban vannak ábrázolva. A vér folyik a hó borította erdőben, Eli nem fogja vissza magát éhsége csillapításában. A 12 éves kislány testének meztelen ábrázolása és a véres szájjal váltott első csók pedig már a minimálisra redukálja a filmben nem bemutatható tabuk mennyiségét.
Sok szempontból és sokféleképpen lehet közelíteni ehhez az alkotáshoz, azonban sikerét igen nehéz lenne megkérdőjelezni. Ahogy a Mr. Nobody esetében is, itt is ajánlom azoknak, akik valamilyen szinten érdeklődnek a nem is művész de művészies filmek iránt. Nem lehet számítani nagy mészárlásra, sem pedig vicces jelenetekre vagy éppen világmegváltó szerelmi történetre. Az Engedj be! kicsit tartalmaz egy kis ezt, egy kis azt is, megtanít minket félni a macskáktól de megtanít a kölcsönös elfogadásra is.
Vetítik:
Utolsó kommentek