Az ezredfordulón, az Amerikai pite-filmeknek köszönhetően kiszabadult a szellem a filmes palackból. A politikailag korrekt, a verbális humort középpontba helyező filmek helyett beköszöntött az alpári és testnedvekben gazdag vígjátékok sora. Cseppet sem elmarasztalni szándékozom őket, hiszen akkor hazudnék magamnak és az olvasóknak is, mert valljuk be őszintén, az ilyen filmeket (ha titkon is) de mindannyian megnéztük, szakadtunk a röhögéstől, emlékezetes perceket szerezve magunknak, melyek során teljes mértékben ki tudtunk kapcsolódni. Arról nem beszélve, hogy ezek a mindenben turkáló és mindenen csúszkáló filmek elindították a világméretű reality show-hadjáratot is, hiszen ha már a mozikba is beférkőzik az obszcenitás, onnan már csak egy kis ugrás a televíziót is meghódítani, ott is azon saját gyártású sorozatokat, melyben minden önbecsüléstől megfosztva láthatunk civilt és celebet egyaránt.

 A tavalyi évben azonban ez a műfaj is nagykorúságát ünnepelhette, egy bizonyos Todd Phillipsnek köszönhetően. A kevésbé ismert színész rendezésre is adta a fejét, a kezdeti tinédzser- és egyetemista vígjátékok (Cool-túra, Sulihuligánok) után levezényelte egy klasszikus tévé-sorozat remake-filmváltozatát (Starsky és Hutch), majd elkövetkezett az a filmje, mellyel a 18 éven felülieknek szánt vígjátékok úttörőjének bizonyult. A Másnaposok a tavalyi év legnagyobb durranása, hiszen Camerontól mindenki csodát várt az Avatarral kapcsolatban, míg Phillipstől csak egy újabb vígjátékot. Ehhez képest a tökéletes buddy movie-t készítette el, ilyen eszement és lehetetlen társaságot ritkán hordott hátán a Föld, s ami még fontosabb, ő is megtalált valami egyetemes őrületet, amelyen keresztül a világ minden mozilátogató lakosához tud szólni: a legénybúcsú és az azt követő másnap, főleg a másnap történéseinek ábrázolása. Ezek után már jöhet bármilyen vígjátékkal, a Másnaposok lesz a mérce, melyhez fel kell nőnie soron következő alkotásának.

 Megismerünk két férfit: az egyik menő építész, a másik a nagy áttörésre hajtó színészjelölt. Kettejük világa nem is lehetne ennél eltérőbb. Míg az egyik a születés miatt utazna az egyik óceán partjáról a másikra, addig a másik a halál okán tenné meg ugyanezt az utat. A családon belüli események az egyik legbiztosabb road movie-téma az Egyesült Államokban, mindezt vígjátéki köntösbe bújtatni messze nem új keletű a filmtörténetben. A két férfi kényszerből egy autóban köt ki, utazásuk azonban eltérő habitusuk és életszemléletük miatt eleve nem lehet zökkenőmentes. A gyermek születésére siető Peter (Robert Downey Jr.) a szabályozott élet híve, a tervezettség pedig nem csak szakmája alapköve, életének meghatározója is. Az élet azonban mellé sodorja Ethant (Zach Galifianakis), a szétszórt, orvosi marihuánát szívó kutyatulajdonos színészjelöltet, aki édesapja hamvait szórná el a Grand Canyonban, hogy azután Hollywoodba érve befusson a televíziós sorozatok világában. 

 Közös utazásuk az a fajta élmény, mely a bűnös élvezetek kategóriája. Bűnös élvezet, mert két felnőtt férfi ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy napokig egy autóba zárva egymás életének minden mocskos részletébe belátást nyerjen, arról nem beszélve, a privát szféra teljes elvesztése hihetetlen stresszhelyzetet teremt a szereplők között, mely már nem csak vígjátéki elem, hiszen sok komolyabb film is foglalkozott vele (ld. A kísérlet - 2001-es német és 2010-es amerikai verzió). A történet nem is áll másból, mint oltári ökörségek közepette átszelni a kontinenst, hogy Peter időben a szülőszobában lehessen, azonban ez elképesztően nehéz egy olyan útitárssal, mint Ethan. A végeredmény nem lehet kérdéses, hiszen alaptétel, az ellentétes erők vonzzák egymást, a film műfaja pedig csak táptalaja az egymásra találásnak. Mint a road movie-k esetében, nem a cél a lényeg, hanem maga az út. Az út, amely során sokkal többet tudsz meg magadról, mint azt egész addigi életedben gondoltad, hiszen egy autóban ülve nincs hova elbújni a másik elől, nincs lehetőség felhúzni egy falat, melyen keresztül szűrőzve érhet csak el hozzánk a külvilág.

 A forgatókönyv igazán zseniálisat a szereplők szövegkönyvével művelt, az, ahogy a két ellentétes világból jövő férfi szócsatáit elénk tárja, az fantasztikus. Amint azt már a Másnaposoknál is megszokhattuk, hibbant fickókból nincs hiány, szerencsénkre Todd Phillips ezekkel jó barátságban van. Utóbbi filmjein kívül neki köszönhetjük még Galifianakist is, ő volt az, aki a világ elé tárta ezt a szolid elmebeteget, ki humorista pályára készült. Egy olyan fazonról van szó, aki szakállas pasi létére táskakutyát hord magával, csőnadrágban rombolja a vásznon az esztétikus összképet. Mellette Downey Jr. merev figurája is normálisnak tűnik, azonban a rossz hatása hamar érződni kezd (gyomros egy kisfiúnak).

 Ugyan a Terhes társaság nem számíthat akkora világsikerre, mint elődje, a Másnaposok esetén történt, mégis, az idei év egyik legjobb vígjátékával volt dolgunk, miután kijöttünk a vetítésről.

8/10

IMDb: 7.2/10

Rottentomatoes: 39%