Említett kedd este a szokásossá (de nem átlagossá) vált filmklubos vetítésünk esetében meg kell hogy emlékezzek a technika ördögéről. Laza fél órás csúszás, csak mert nincs hang az erősítőből. Kellemes tízpercek a tanácstalanság és kilátástalanság ködében, nem említve az elérhetetlen eltűnőművész portásunkat....

Akkor először stábozzunk!

Tim Burton rendezői pályája kezdetén már a korát jóval megelőző mesélői és univerzum-teremtői képességekről tett tanúbizonyságot.  Csak hogy a kezdeti zsengéket vegyük alapul, a sokak által ostorozott Pee Wee nagy kalandja (1985), a kritikai és nézői sikereket arató Beetlejuice (1988), valamint a napjainkra az egyik legsikeresebb és legjobban várt képregény-franchise-filmnek tekinthető Batman (1989) önálló filmalkotásként is, de a burtoni látványvilág komplexitását magában hordozva is egy egészen egyedi korszakát nyitotta meg a filmezésnek ugyanúgy, mint a díszletépítő felfogásnak.

Ezen felbuzdulva már megkapta a lehetőséget, hogy teljes egészében saját ötletet vigyen vászonra, nem pedig holmi amerikai igényeknek kell eleget tennie. Így jöhetett szóba Caroline Thompsonnal (Addams Family, Karácsonyi lidércnyomás, A halott mennyasszony) közös forgatókönyvének megvalósítása. És az egyik legmerészebb, de utólag talán legszerencsésebb húzás: Edward szerepére kiválasztani Johnny Deppet. Az addig csak epizódszerepekben vagy könnyebb vígjátékok főszerepében feltűnő, akkor még csak 27 éves színész pedig élete (sokak által) legjobbnak tűnő alakítását hozta. A legzseniálisabb épített de érző lény megformálása méltán vilígsikert arató színésze azóta még ötször dolgozott együtt az őt dirigáló rendező-zsenivel (Ed Wood, Az Álmosvölgy legendája, A halott mennyasszony, Charlie és a csokigyár, valamint a tavaly bemutatott Sweeney Todd). Tökéletes és fantasztikusan elvont, saját külön világát filmjeiben kiélő, Edward történetét elmesélő direktor saját szavai szerint legszemélyesebb filmjét készítette el 1990-ben.

A történet elemeire bontva is egész estés filmek után kiált, a megépítés és nevelgetés elejétől egészen az elbújdosást magával hozó menekülésig. A tervezője idő előtti halála miatt fél ollókkal és késekkel az ujjai helyén élni kénytelen Pinokkió Gepetto nélkül kénytelen szembenézni világunk kegyetlenségével. Egy olyan rendező irányításával, aki maga is legalább annyira idegen Amerikában, mint Edward a kisváros lakói közepette. Az eleinte távolságtartó idegenek meglátják Edward cseppet sem rejtett képességeit, melyet rögtön ki is aknáztatnak vele: kertszobrász lesz belőle, majd az idő előrehaladtával kutya- és hajfodrász... Igen, pont erre van szüksége a kényelmes elővárosi családoknak. Még kevésbé kell megerőltetniük magukat, csak az egyszínű, de mégis a többiekétől eltérő színekben pompázó házikóik magányában és rejtekében tovább élhetik kisded nyomorukat. Edward azonban egyre inkább csapdába kerül: egyrészt reménytelennek mutatkozó szerelem Kim (Wynona Ryder) iránt, majd a betörési ügy (Wynona kisasszony problémáinak korai megjelenése...:P) valamint az állítólagos megerőszakolás a tervezett fodrászszalonnak kinézett üzletben.... mennyire pitiáner és aljas is az ember azokkal, akik ki vannak szolgáltatva neki....

A történetet végigmesélni vétek, főleg azok számára, aki még nem látták. Legyen elég annyi, hogy újfent a társadalomból való kimenekülés az, ami a kívülállót meg képes menteni, életben tartani.

Tündérmese. Hóesés. Jégszobor. Szerelem. Megannyi csodás szinoníma a beteljesületlen szerelem történetére. Amit még karakteresebbé és varázslatosabbá tesz Danny Elfman  zenéje (az említett Burton-filmek mellett olyan filmek zenei felelőse, mint Mission:Impossible, Men in Black, Chicago). Maga a zene hallgatása csodás téli tájat varázsol a nappaliba, nem beszélve  Stefan Chapsky (Jégi dicsőségünk, Batman  visszatér, Ed wood) fényképezéséről, mely a direkt fényt kerülve szinte csak homályosságával adja vissza nekünk Edward gyötrelmeit.

Mindazoknak, akik egy időtálló klasszikus történetbe révedve belefeledkeznének egy kicsit az emberi különcség szépségeibe.