A tavalyi év két hasonló alkotással jelentkezett. A lélek útja (Taking Chance) című filmben Mike Storbl (Kevin Bacon) szállította egy halott tengerészgyalogos holttestét az államokon keresztül a hozzátartozókhoz. A film bemutatta, milyen utat kell végigutazni egy katonának, akiről (majdnem mindig) tudják, hogy mi is az ő feladata. Egészen szívhez szóló volt, ahogy az emberek viszonyultak hozzá és tisztelték, ha fizikailag nem is de mentálisan mindenképpen nehéz munkáját.
A másik film pedig aktuális mozink, A harcmező hírnökei (amely nem összetévesztendő a 2007-es The Messengers – A hírnök -  című horrorral!). Ez esetben is hasonló dolgok kerültek a vászonra, mint A lélek útjában, azonban itt mindaz sokszorosítva holttest(ek) nélkül, Ben Foster és Woody Harrelson kiemelkedő alakításában.

Filmünknél kiemelném Oren Moverman és Alessandro Camon nevét, akik a forgatókönyvet jegyzik. Az előbbi az I’m not There – Bob Dylan életei című mozi forgatókönyvét, az utóbbi A holló 2-3 forgatókönyvét tudhatja magának. Amiért fontos őket megemlíteni az a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál legjobb forgatókönyvéért járó díj, valamint a 2010-es Oscar jelölés ugyanebben a kategóriában. Míg Oren Moverman külön jelölést kapott a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Medve ’kategóriában’ (is), addig Woody Harrelson a Golden Globe-on és az Oscar-on legjobb férfi mellékszereplő kategóriákban indulhatott.
A film nemzetközi (de nem mozis) sikere így talán megkérdőjelezhetetlen, de azt nézzük meg, hogy miért is.

A történet arról szól, hogy van egy ’öregmotoros’ katona Tony Stone kapitány (Woody Harrelson), aki gyászhírvivőként dolgozik a katonaságnál. Hozzávezénylik a fiatal Will Montgomery őrmestert (Ben Foster), aki a háborús sérülése miatt alkalmatlanná vált bevetésre. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az öregebbik elkezdeni tanítani a fiatalabbat, ám itt közel sem olyan dolgokkal kell megismerkednie Willnek, amilyeneket egy ’zsarufilmben’ láthatunk. Komoly etikett van, hogy mit szabad és mit nem tehet meg a gyászjelentő. Tony ezenfelül hozzáteszi saját tapasztalatait is, Will pedig ekkor jön rá, hogy mégsem olyan könnyű (és megalázó) amit végre kell hajtania nap mint nap. A munka 6-22-ig tart és a nap bármely szakában készen kell állnia, még mielőtt az áldozat családja a hírekből értesülne a történtekről. Legfontosabb szabály azonban, hogy semmiképpen nem érintkezhet a hozzátartozókkal.
A film a legkülönbözőbb helyzeteket mutatja be a legkülönbözőbb reakciókkal. És olykor az az érzése a nézőnek, hogy néhány eset igen provokáló katonáink szemszögéből mégis késztetve vagyunk arra, hogy a másik helyzetbe is belegondoljunk, ami egyik esetben sem egyszerű.
A bonyodalmat az egyik elhunyt felesége okozza, akivel Will különös kapcsolatot létesít. Félve a pletykáktól azonban nincs könnyű dolguk.

A film érdekes kontrasztot állít a háborúban megsérülő (Will) katonák és a biztonságban élő (Tony) katonák között. Mindketten hazájuknak tesznek szolgálatot, míg az egyik az életét kockáztatja, a másik a legnehezebb helyzetekben találja magát. A fiatal srác és az öregebb férfi, mint mentor kapcsolat azonban itt nem az általánosan vett értelemben látható. Mindketten különböző traumákkal küzdenek a múltjukból, mindketten próbálják magukba zárni, azonban a film végére olyannyira összecsiszolódnak az ellentétek, hogy a kölcsönös beismerésekkel igazi társakká válnak.
Az elején rideg Tony teljesen a visszájára fordul és az annyira erősnek hitt jellem később már felnéz az újonc Willre.

A másik érdekes kapcsolat az Will és az egyik áldozat felesége Olivia (Samantha Morton) között alakul ki. Gondolkodásra késztet a helyzet, hogy hasonló esetben mit tennénk. Mit kezdjünk egy férfival, aki férjünk halálhírét hozz és fordítva. A kicsit morbid helyzet megoldásra vár, amely eltart a film végéig is, ha azt lehet megoldásnak nevezni.
 

Az utóbbi időkben egyre több film foglalkozik az iraki helyzettel, és igyekeznek minél több szemszögből bemutatni azt is ami ott történik, és azt is ami a háttérben folyik. Panaszunk nem lehet rájuk, ugyanis mindegyik alkotás sikert könyvelhetett el hacsak a Zöld zónára, vagy akár A bombák földjénre gondolok. Jelen esetben viszont Woody Harrelson (Zombieland) és Ben Foster (Pandorum) viszik a prímet. Az előbbinél azt hiszem nem kell ecseteljem, mennyire jó színész és mennyire megérdemelte a jelöléseket a filmért, az utóbbi pedig jó úton halad a siker felé (az elkövetkezendő 2 évben 4 filmben láthatjuk).
Ha valaki szereti a háborús de nem lövöldözős filmeket (amiket mondhatunk akár drámának is) és kíváncsi Mr. Harrelson nagy alakítására, mindenképpen ajánlom A harcmező hírnökeit.

IMDb: 7.4
Rottentomatoes: 90%