Véleményünk szerint....

 Samuel L. Jackson (Highsmith) és Dwayne „The Rock” Johnson (Danson) egy autóban hasít a forgalmas utcán miközben a rosszfiúk lövöldöznek rájuk, ők pedig vissza. Közben a többi járművet és egy kirakatot is porrá zúznak. A rosszfiúk pedig elcsípve, míg a sajtó minden szavukat issza. Mekkora zsarupáros? – gondolhatja az ’egyszeri néző’. A történet innen azonban nem egy Halálos fegyver, Riggs és Murtaugh-féle nyomvonalon halad tovább. Éppen ellenkezője. Azonnal megismerkedhetünk a tökéletes ellentétekkel, akik itt egy furcsa pár, Will Ferrell (Allen Gamble) és Mark Wahlberg (Terry Hoitz) személyébe bújtak. És az ’egyszeri néző’ érdeklődése németesen, fel van keltve.

  A cím alapján sejthető, hogy találkozni fogunk a legboldogabb lánnyal a világon. Csakhogy ez a teremtés minden, csak éppen nem boldog. Egyáltalán nem. Igazából a film címe a műben elhangzó reklámszöveg egy része. Nézzük, mit hoztak ki a román filmkészítők a mintegy 650 ezer eurónyi büdzséből.

A rendező és egyben forgatókönyvíró Radu Jude, akinek ez az első mozifilmje, mivel eddig rövidfilmeket készített. Társforgatókönyvíróként megemlíthetjük még Augustina Stanciu-t. Korábban is dolgoztak már együtt, mégpedig a 2006-os Alexandra című rövidfilmjükön. Lássuk, miről szól a film.

Francis Ford Coppola esetében sokaknál felvetődik az a hiba, hogy filmjeit mindig az azt megelőzőhöz mérik. Az „ezt megelőző filmek” pedig olyan alkotások, amelyek sikeresség és egyediség tekintetében vitathatatlanul kiemelkedőek. A Keresztapa-trilógia, vagy az Apokalipszis most a mozirajongók körében legalább annyira kultfilmnek számítanak, mint a Star Wars, vagy mondjuk a Matrix (persze ezt még lehetne sorolni). A Movieline-nal készült interjúban azonban maga a rendező mondta azt, hogy filmjeit az adott időben mindig negatív kritikával illették (ez alól csak A Keresztapa filmek kivételek). Az elismerést pedig évekkel, évtizedekkel később kaphatta meg alkotásiért.
 

 Az utóbbi időben megfigyelhető, hogy a 3D-s technika teljes reneszánszát éli. Ez az eljárás több évtizedes múlttal rendelkezik, de a mai technikai szint teszi lehetővé, hogy például az új szemüvegek kevésbé veszik igánybe szemünket, így végig lehet ülni egy akár több, mint 2 órás filmet is. És bizony ezzel a 3D-s őrülettel mostanában minden boldog és boldogtalan alkotó él, hiszen ki ne szeretné, hogy filmje több bevételhezz jusson, amikor úgyis drágábbak a jegyárak egy háromdimenziós előadásra? És ilyenkor jön az átkonvertálás, mely egyes esetekben viszonylag jól működik (Alice Csodaországban), míg máskor teljesen semmilyen és felesleges és még a hatás sem stimmel (A titánok harca). Azonban jó látni üdítő foltként olyan filmeket, melyek tényleg 3D-re termettek, s a plusz dimenzióval megáldott alkotás a néző számára nyújt egy bizonyos plusz élményt, hogy aztán megelégedetten jöjjünk ki a moziból. Számomra az Így neveld a sárkányodat óta a Sammy nagy kalandja volt az, ami teljesen beszippantott és ehhez nagymértékben hozzájárult a kítűnően és látványosan működő 3D-s technika.

 Oliver Stone több érdekesnek mondható filmalkotás után elővette egyik legjobban bevált és mára kultikussá váló figuráját, Gordon Gekkót, majd a gazdasági válság előestéjén szabadon engedte. Ebben segítségére volt a figurát újra életre keltő Michael Douglas, valamint a fiatalabb generációból a már szupersztárként befuttatott Shia LaBeouf és a zseniálisan tehetséges Carey Mulligan is.

 Képet kapunk a gazdasági válságról, emellett egy szűk család küzdelmét is figyelemmel követhetjük, ahol apa, lánya és vőlegény küzdenek egymás szeretetéért és elismeréséért.

A cikk teljes terjedelmében a Délmagyar.hu oldalon olvasható

 A mai napon is elér minket a Mozigató óra 11 és 12 óra között, melyet a Sirius Rádiót (FM 91.1) követve hallgathat meg mindenki. A mai filmek, melyekről szó lesz: A belső kör, Dumas, Marmaduke - A kutyakomédia valamint a Tőzsdecápák - A pénz nem alszik című film.

Szeretettel várunk minden kedves rádióhallgatót.

Az Örökifjak egy 2007-ben készült dokumentumfilm, amely a hazai mozikban idén szeptemberben került bemutatásra. Fontos hangsúlyozni, hogy tényleg dokumentumfilmmel van dolgunk, az ál-dokumentarizmusnak nyomai egyáltalán nem fedezhetők fel benne. Annak ellenére, hogy az operatőri munka nem nevezhető összecsapottnak és a filmen is látszik, hogy a jelenetek valamennyire megszerkesztettek, igyekeztek olyan képeket is szemünk elé tárni, amelyek egy-egy hétköznapi dolgot mutatnak be (általában szuperközeli beállítások, melyek a gondolatokat hivatottak bemutatni, feltérképezni).

 „Mary Dinkle szemei pocsolyaszínűek voltak. Az anyajegye pedig kakiszínű volt. Szombat délután volt és unatkozott. Mary szerette volna, ha van egy barátja, akivel játszhat.

 Szokták mondani, hogy az ember a rokonait nem, de a barátait megválogathatja. A barátok azok, akik mellettünk vannak akkor is, amikor senki más nincs, akikkel együtt vigadunk és sírunk, ha úgy hozza az élet. Ugyanis az ember barátok nélkül megkeseredetté és magányossá válik. Történetünk is két megkeseredett emberről szól, kiknek barátsága hatalmas távlatokat szel át, s bizonyítja, az igaz barátot nem muszáj mindig látni, már a tudat is biztonságot ad, hogy ott van, s számíthatunk rá, bármily abszurd témában is kérjük ki a véleményét, segítségét. 

 Talán kissé érzelgősre sikeredett a bevezetés, de higyjétek el, nem egy mindennapi animációs filmmel van dolgunk, ugyanis ez a remek műalkotás nagyon érzékenyen, nyomasztóan, s egyaránt megindítóan mutatja be két nagyon különböző és mégis hasonló ember szoros kötelékét.

 A film rendezője és írója az ausztrál származású Adam Elliot, akinek ez az első egész estés filmje, mivel eddig animációs rövidfilmeket rendezett és készített. Nagy művészi érzékkel rendelkezik, figurái egytől egyig mind különlegesek, egyediek. A történet pedig nagyon szépen van felépítve.